A kora-tavaszi, váratlanul érkező meleg még késő délután is a szabadba csalogatta az embereket. Az alkony-bíborba öltözött utcákat és tereket kellemes, zsongító hangulat lengte be.
Még ebben a nyüzsgő, zsibvásárt idéző miliőben is feltűnt – nem egyszerűen csak megjelent, hanem a szó legkonkrétabb értelmében feltűnt – a fiatal pár. A sugárzóan szép, karcsú nő és jóképű párja szerelmesen összeölelkezve sétáltak. Mintha még a fák ágain keresztül becsurgó napfény is felizzott volna, amikor hozzájuk ért. Olyan idilli képet nyújtottak, hogy nem akadt a járókelők közül egy sem, aki ne felejtette volna rajtuk a pillantását.
A fiatalok elmélyült beszélgetésbe merültek, látszott, hogy számukra a külvilág ezekben a percekben egyáltalán nem is létezik. A férfi időnként a nő feje búbjára, vagy arcára elhelyezett csókkal nyomatékosította mondanivalóját. Sütött róluk a boldogság. „Milyen szép pár”, állapították meg egyesek kedvtelve, mások nosztalgiával, és voltak, akik sárga irigységtől telve.
A pár mindebből semmit sem érzékelt; izgatottan tervezgették közelgő esküvőjüket és a nászutat, melynek helyszínében aránylag könnyen dűlőre jutottak. Úgy határoztak, hogy Jordániát és a Holt-tengert választják. Most már csak az utazás módját kellett eldönteniük.
-
Természetesen repülővel megyünk – vázolta terveit a férfi. – Így a legkényelmesebb és a leggyorsabb. Igaz, drágám?
-
Ó nem, nem! Repülőről szó sem lehet, édesem – tiltakozott bűbájosan mosolyogva a nő. – Elfelejtetted, hogy nekem tériszonyom van? Emlékezz csak vissza, hogy a Vidámparkban, az óriáskerékben milyen pánik lett rajtam úrrá! Bele sem merek gondolni, mi lenne velem ott fenn, a magasban – búgta bársonyos hangon, de ellenségesen pillantva a piros-aranyban úszó égboltra.
-
Tényleg – nevetett a férfi. – Emlékszem az óriáskerékre! Elcsurrant a nyálad a félelemtől, és épp az alattunk ülő fejére. – Észrevette, hogy kedvese arcán enyhe rángás futott végig. Gyorsan témát váltott. – Akkor hogyan utazzunk, szívem? – nézett párjára komoly érdeklődéssel.
-
Szerintem hajón. Hát nem lenne csodálatos? Kicsit tovább tart az út, de mennyi szépséget láthatunk közben! Képzeld csak el drágám – lelkesedett a nő –, már maga az utazás is üdülés lehetne.
Elismerést várva tekintett a férfira. Annak arca azonban elsápadt, nem is, inkább elszürkült, és mindkét szemöldöke egyszerre rándult magasra. Levette karját szerelme derekáról, és szinte gyökeret eresztett a járdába.
-
Hajón? Drágám, tényleg kiment a fejedből, hogy víziszonyban szenvedek, és tengeri beteg leszek a legkisebb hullámzástól is?
-
Víziszonyod van? – tátotta el a száját a menyasszony. – Honnan tudhattam volna?
-
Szóval már nem emlékszel, hogy ismerkedtünk meg? – kérdezte sértetten a férfi. – Úgy látszik nem volt neked igazán fontos az a nap.
-
Már hogyne lett volna fontos! – védekezett a nő. – Minden pillanatára emlékszem. Csónakázni akartam, te meg váratlanul beültél mellém a ladikba, és a tó közepén összehánytad magad. Valóban felejthetetlen élmény volt.
-
Szóval mindössze ennyit jelent neked a megismerkedésünk napja, egy hányásnyit? Én megpróbáltam legyőzni a víziszonyomat, hogy megismerkedhessek veled, pedig még úszni sem tudok.
A nő idegesen nyalta meg a szája szélét.
-
Hogyan? Te nem tudsz úszni?
-
Nem tudok. Mit gondolsz, miért a Holt-tengert választottam?
A nő arca egyre vörösebb lett.
-
Szóval nem tudsz úszni. Ezt eddig miért nem közölted velem?
-
Mert nem adódott rá alkalom – felelte sértődötten a férfi.
-
Dehogynem adódott! – vágott vissza csípősen a nő. – Tavaly nyáron az élményfürdőben hiába kértelek, hogy ússz velem, te inkább ott üldögéltél a sekély melegvízben, a sok reumás vénember között áztatva magadat. Nem is értem, hogy akkor miért nem hagytalak faképnél. Akkor arra hivatkoztál, hogy megfáztál, és kívánod a meleg vizet. Gondolhattam volna, hogy valami baj van veled!
-
Velem? – emelte föl hangját a férfi is. – Ki nem tud elszakadni a földtől? Én szeretek repülni, te meg ragaszkodsz a békaperspektívához! Nem akarom, hogy unalomba fúljon az életem.
-
Igazán? – csattant fel a nő. – Én meg szeretem a hatalmas, sima, csillogó víztükör nyugalmát, a lágyan ringató hullámokat. Te pedig képtelen vagy arra, hogy biztonságot, nyugalmat, állandóságot biztosíts egy olyan nő számára, mint én vagyok.
-
Te nem tudnál velem szárnyalni! – mondta hidegen a férfi.
-
Te nem tudnál nekem békét adni! – sziszegte a nő.
Mindketten mozdulatlanná merevedtek, és csak bámultak egymás arcába. Hirtelen olyan idegennek tűntek egymás számára.
-
Még jó, hogy idejében kiderült – mondta halkan a férfi.
-
Szerencse, hogy nem foglaltuk le a szállást – bólintott a nő.
-
Akkor, minden jót neked! – lépett hátra a férfi.
-
Neked is – varázsolt az arcára egy halvány mosolyt a nő.
Egyszerre fordultak meg, és indultak el, egyik jobbra, a másik balra. A kora-tavaszi nap épp akkor bukott alá a távoli hegyek mögött. Az utcákat hirtelen megszállta az esti homály, és az előbbi meleget, mintha teljesen elnyelte volna. Még a fák is fázósan húzták összébb ágaikat. Alig jártak már emberek az utcán, és a gyorsan sűrűsödő sötétségben azok sem láthatták, hogy a másik távozásával mindkettőjük arcáról eltűnt az a titokzatos ragyogás, amitől délután még a napfény is fellángolt.
A nő gépiesen rakta egyik lábát a másik után, szinte fel sem fogta még, mi is történt. Szeméből hirtelen kibuggyantak a könnyek. Keze a táskája felé mozdult, hogy zsebkendőt vegyen elő, de félúton megállt. Rövid gondolkodás után megfordult, hogy szerelme után siessen, de ő már ott állt előtte. Mielőtt mentegetőzni kezdhetett volna, a férfi erősen magához szorította és megcsókolta.
Hosszú ideig álltak még a csók után is egymáshoz simulva; köréjük most a hold szőtt sejtelmesen csillogó fényszövetet.
Amikor kibontakoztak egymás karjaiból, a nő gyengéden a férfi fülébe súgta:
-
Megtaláljuk azt a helyet.
-
Megtaláljuk – felelte a férfi, és egymást átölelve elindultak hazafelé.
Különvélemény