Aranytoll pályázat

Különvélemény

Majszolnál valami egészségeset olvasás közben?

Aranycsillogás - Koktél Ruha Kecskemét

J. Simon Aranka: Állásinterjú

2008.04.20. 14:39 :: Aranytoll

  Az áporodott, porszagú levegő azonnal megcsapta az ápolt, konszolidált külsejű nő orrát, amikor a helyiségbe lépett. Fintorogva, kritikus pillantással mérte föl a lepusztult várótermet. Sokan voltak odabent. „Tökéletes díszlet a felgyorsult, atomizált, sikerorientált világ hálójában vergődő szerencsétlenek drámájához”, állapította meg rezignáltan.

Ülőhely után kutatott a szemével.
Hirtelen megakadt a szeme a terem hátsó részében egy szabad fotelon, nem akármilyen szép design kanapé volt, amely alacsony asztalka mellett terpeszkedett több más, már foglalt fotel társaságában. „Ez az! Ez jó lesz. Együtt, de mégis külön.” Gyorsan odament, udvarias mosollyal biccentett sorstársai felé és elfoglalta az „álom-helyet”.
Csaknem húsz évet dolgozott magyar-történelem szakos középiskolai tanárként. Mindig is tanítani akart, soha mást el sem tudott volna képzelni. Amióta azonban megtörtént a tragédia, vagyis egy igazgatóváltás folytán elveszítette az állását, nem talált magának többé tanári munkát. Eleinte ragaszkodott hozzá, hogy ha már tanárnak tanult, akkor tanítani fog mindenáron. Kétévi sikertelen próbálkozás után azonban kénytelen volt feladni ezt az elképzelését. Most már minden lehetőségen kapva-kapna, hiszen három gyermeket kell felnevelniük, és ehhez a feladathoz kevés a férje fizetése. Eszébe jutottak eddigi állásinterjúi, és gyomra idegesen összerándult. Sosem gondolta volna, hogy negyvenévesen annyi megaláztatást kell majd elviselnie, csupán azért, mert dolgozni akar. Hol az volt a baj, hogy diplomás, hol az, hogy kevés diplomája van, volt, hogy öregnek titulálták, máshol az volt a probléma, hogy gyermekei vannak. Tudta, hogy nem válik előnyére, mégis elhatalmasodott rajta a szorongás.
Lopva a körülötte ülőkre pillantott. A közvetlenül mellette álló fotelban répavörös, toronyszerű kontyot viselő, szigorú tekintetű, szemüveges nő foglalt helyet. Úgy ült ott, mint aki nyársat nyelt; száját összeszorította, mintha attól tartana, hogy olyasmi szalad ki rajta, amit nem szeretne. Szeme villámgyorsan mozgott hol jobbra, hol balra, ellenőrzése alatt tartva mindent és mindenkit. Vele szemben, kiszámított hanyagsággal elnyújtózva egy fiatal, még harminc alatti, nagyon csinos szőkeség ült. Friss smink és frizura, franciamanikűrös körmök, vékony testén tip-top kiskosztüm feszült, hosszú, karcsú lábai tíz centis sarkú körömcipőben végződtek. „Tipikus titkárnő”, gondolta irigyen. A szőkeség mellett idős, termetes „mákoshajú” nő ült, mellette az íróasztalon szórólap: Nyomtatópatron utántöltés és irodaszervíz, szétterülve és betöltve a fotel minden szegletét. Ránézésre már a nyugdíj küszöbén állhatott. Dagadt bokái kifolytak széttaposott félcipőjéből. Az egész nő „kopottas”, lecsúszott benyomást nyújtott. „Neki semmi esélye”, állapította meg szánakozva. A szőke és a „mákoshajú” nő közt meglepetésére egy középkorú, kifejezetten jól ápolt, elegánsan öltözött férfi foglalt helyet. Elég jó emberismerettel rendelkezett ahhoz, hogy észrevegye az ápolt kezeket, amelyek biztosan nem nehéz munkához szoktak. Egész lénye összeszedettséget, magabiztosságot sugárzott. A férfi szemei élénken, értelmesen csillogtak, és láthatólag ugyanúgy megfigyelte a többieket, mint ő. „Vajon ő is az állásra ácsingózik?”, vetett rá gyors pillantást, de ezt nem tartotta valószínűnek. Nem értette, mit kereshet itt.
Gondolataiból beszélgetés hangja térítette vissza. A „mákoshajú” nő a szőkéhez hajolt, megkocogtatta a vállát, és hangosan megkérdezte:
  • Ment má’ be egyáltalán valaki?
A „barbibaba” szeme tágra nyílt ettől az arcátlanságtól. Kezének önkéntelen mozdulatával lesöpörte támadója érintését a kabátkájáról, vetett rá egy undorodó pillantást, aztán visszahelyezkedett előbbi pózába, és nem szólt egy szót sem. A „mákoshajú” arca elvörösödött, püffedt kezeit tördelve mélyen lehajtotta a fejét. A tanárnőn a felháborodás hullámai futottak végig. Ő is lesütötte a szemét, hogy ne vegyék észre a benne megvillanó undort.
  • Már körülbelül egy negyedórája ketten odabent vannak – hallatszott egy kellemes, nyugodt férfihang.
A tanárnő felnézett. A jólöltözött férfi volt. A „mákoshajú” hálásan pislogott a férfira, és elrebegett egy szégyenlős köszönömöt. Ebben a pillanatban ajtó nyílt, amin egy ötvenes férfi kíséretében két zavartan nevetgélő fiatal nő jött ki.
A nők tétován megálltak, a férfi pedig körülnézett.
  • A következő két jelentkezőt kérem!
A szőkeség azonnal felpattant, és széles műmosolyt öltve, ringó léptekkel elindult a férfi felé. A „mákoshajú” is nekikészülődött, de mire nagy nehezen kihámozta magát a fotelból, a vörös kontyos már szemfülesen megelőzte, és beslisszolt a szőkeség mellett az ajtón.
  • Pedig én következtem volna – nyögte panaszosan a hoppon maradt, és már nem ült vissza, nehogy megint megelőzze valaki.
A két megürült fotelt azonnal elfoglalta a két nő, akik már túl voltak az interjún.
  • Elnézést – fordult hozzájuk a tanárnő –, megkérdezhetem, milyen volt?
  • Nem lehet tudni semmit – felelte az egyik készségesen. – Ha mindenkit meghallgattak, megmondják, ki kapja az állást. Azt hiszem, nekem nincs esélyem, mert három diplomával túl képzettnek számítok.
  • Az a szőke ciklon viszont egyáltalán nem esélytelen, ő aztán tudja mi a dörgés – mondta gúnyosan a másik nő. – Nincs ennek az egésznek semmi köze a diplomához, meg a rátermettséghez.
Reagálni sem volt ideje, már nyílt is újra az ajtó, és a vörös kontyos nő, ha lehet, még szorosabbra zárt szájjal, még szigorúbb ábrázattal jött ki, mint ahogy bement. Tekintete iménti ülőhelye felé rebbent, de amikor látta, hogy már elfoglalták, hátát szorosan a falnak támasztva, lehunyt szemmel megállt. A tanárnő megsajnálta. Megértette, hogy a fensőbbséget sugárzó magatartás csak álca, amivel ijedtségét és kétségbeesését rejti. Odasietett hozzá, megsimogatta a karját, és felkínálta a helyét. A kontyos ereje itt véget ért, és zokogásban tört ki. A tanárnő a fotelhez kísérte, és papírzsebkendőt nyomott a kezébe.
Ez volt az a pillanat, amikor úgy érezte, nem képes tovább ott maradni. Gyorsan elmormolt egy köszönésfélét, és szinte kimenekült az épületből. Sírás fojtogatta. Az utcán megállt, és nagy levegőt vett. Valaki gyengéden megérintette a vállát. Meglepetten fordult hátra. A szimpatikus férfi volt, akivel együtt várakozott odabent.
  • Elnézést, hogy csak így önre török, hadd mutatkozzam be!
A férfi beszélt, és a nő úgy érezte, mintha az egészet csak álmodná. Nem értett minden szót, ami elhangzott, de a lényeget felfogta, hogy a férfi ügyvéd, és munkát kínált neki. Azt mondta épp ilyen figyelmes, együttérző munkatársra van szüksége. Ezután átadta neki a névjegyét, és kérte, hogy másnap keresse fel az irodájában.
Az ügyvéd már rég elment, de ő még mindig hitetlenkedve, földbe gyökerezett lábbal állt. Ha nem lapult volna a markában a névjegy, talán később el sem hiszi, hogy mindez megtörtént. De a névjegy ott volt. Ahogy szétnyitotta a tenyerét, és ránézett, váratlanul jóleső melegség járta át a szívét. „Mégiscsak van Isten”, sóhajtotta, és boldogságát a járókelőkre mosolyogva, könnyű léptekkel elindult hazafelé.
 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://aranytoll.blog.hu/api/trackback/id/tr47434006

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása