A szakállas férfi megpróbálta becsukni az ajtót, de a nyurga gyorsabb volt, a lábfejét a résbe csúsztatta.
-
Ezt nevezhetjük hűvös fogadtatásnak. Be sem invitálsz?
-
Ha nem muszáj, akkor nem.
-
Azt hiszem, muszáj lesz. Ha kell, egész éjszaka itt állok. Tudod, hogy megteszem.
-
Tudom – mondta a szakállas férfi, és beengedte a kései látogatót.
-
Így mindjárt más – a nyurga csuromvizes esőkabátját a kanapéra hajította.
-
Ne dobáld szét a holmidat – mondta a házigazda, és a kabátot a padlóra lökte.
-
Lazulj el egy kicsit – válaszolta a másik, és lehuppant a fotelbe.
-
Ez az én tévénéző fotelom – a szakállas a vendége fölé tornyosult.
-
Gratulálok, igazán ronda darab.
-
Mondd gyorsan, mit akarsz, aztán eridj tovább.
-
Hát nem látogathatok meg egy öreg cimborát?
-
Mi nem vagyunk barátok.
-
Ezt minden alkalommal eljátszuk.
A nyurga megvakarta a fejét.
-
Mikor romlott meg ennyire a kapcsolatunk? – kérdezte.
-
Tudod te azt jól.
-
Nem adnál mégis valami támpontot?
A szakállas akkora lendülettel rúgta állcsúcson a nyurgát, hogy az a fotellal együtt hanyatt borult. Néhány másodpercig nem adott életjelt. Aztán feltápászkodott, és a lábaira küzdötte az első pillantásra könnyebbnek tűnő fotelt is.
-
Miből van ez? Ozmiumból? – zsörtölődött. Ajkától az álláig vékony vércsík futott.
-
Megölted a fiam.
-
Bocs az állólámpáért. Nem akartam összetörtni, csak ahogy felborítottam az éjjeliszekrényt…
-
Ez elég jó támpontnak?
A vendég letörölte a vért, és leült a fotelbe.
-
Tényleg ennyi évszázad után kell visszakanyarodnunk erre a témára?
-
Kérsz még egyet?
-
Nem, hagyd. Egyelőre elég lesz.
-
Kiköpöd végre, miért jöttél?
-
A fiad halála nem az én hibám volt. Senkinek se a hibája. Csak szerencsétlen baleset.
-
Kapd be, Hermész.
A nyurga hátrahőkölt.
-
Mióta szétszéledt a család, nem szólítottak így. Idegenül hangzik.
A szakállas leült a kanapéra.
-
Még csak azt sem mondhatod, hogy a projekt megbukott – Hermész előrehajolt a fotelban. – A szárnyak működtek.
-
Kérdezd erről a fiam.
-
A szárnyak működtek. Megszöktél, nem? És nézd meg! 1949-et írunk, és ma már az emberek minden nap repülnek. Utaznak, szállítanak, háborúznak a levegőben. Ha így megy, nemsokára eljutnak a Holdra! Mindez azokkal a szárnyakkal kezdődött! Te is tudod.
-
Nem emlékszem, hogy felhívtad volna a figyelmem a Napra.
-
Talán valóban kimaradt a használati utasításból. Akkoriban sok dolog volt a világgal. Azt sem tudtam, hol áll a fejem.
-
Szomorúan hallom, mennyit melóztál.
-
Ha akkor Minósz elé állsz a találmánnyal, a fiaddal együtt gazdag életet élhettetek volna. De te meg akartál szökni.
-
Az ember már csak ilyen.
-
Daidalosz, Daidalosz – a vendég ismét kényelmesen hátradőlt. – Vagy… Hogy is nevezed magad mostanában?
-
Gilmore T. Schjeldahl.
-
Ja. Hülye név.
-
Kösz.
-
Szóval, amit mondani akarok, az, hogy még mindig ellenségként kezelsz. A jó öreg beidegződések! Az istenek csak játszanak az emberekkel. A szagomtól is hánynod kell, nemigaz?
A szakállas nem válaszolt.
-
Én már nem vagyok isten. A keresztények egyistene rendesen befűtött a családi vállalkozásnak. Csak a kreativitásom maradt.
-
Hoztál valamit, vagy tényleg csak a szád akarod tépni?
-
Nem jövök csak azért ide, hogy a fiadról társalogjak veled. De a legújabb mesterművem témába vág.
Hermész a zsebében kotorászott, majd büszkén felmutatott egy papír tárgyat.
-
Egy hányózacskó? Ezt már feltalálta más. Viszlát, Hermész.
-
De nem ezt a hányózacskót! Figyeld csak! Műanyag bevonat az éleken! Nem folyik ki a cuccos, érted?
-
Vidd innen a francba – legyintett Daidalosz.
-
Mi a probléma, öreg barátom?
-
Hogy megadtam neked a címem.
-
Te az örök feltaláló vagy, én meg a feltalálók istene. Voltam. Nem tehetek róla, hogy továbbra is remek ötleteim támadnak.
-
Remek ötleteid.
-
Ha nem valósítom meg őket, felrobbanok. Régen is így volt. A helyzet nem változott olyan sokat, mint gondolnád. Ma is szerencsésebb, ha egy ember vezeti rá a többit, hogy mi lenne jó nekik. Ha kiállnék a térre, hogy plasztik bevonatos hányózacskó, kiröhögnének. De téged hülyére fognak fizetni a jogokért. Tuti balhé. Nincs benne hiba.
-
Annak idején valami hasonlót mondtál a szárnyakról.
-
Igaz. Az az egyik első projektem volt. A fegyverek és a kerék után azt hittem nem tudok hibázni. Belátom. De azóta nem kárpótoltalak eléggé? Olyan találmányokat adtam neked, mint a fűrész, a fejsze vagy a fúró. Megtanítottalak a fafaragásra. És te készítetted az első „élő” szobrokat.
-
Ez mind igaz – mondta Daidalosz. – De egy hányózacskó, műanyag élekkel. Nem is tudom…
-
Szerencsésebb, ha egészségügyi zacskónak nevezed. Később kifejleszthetsz egy fajtát terhes nőknek is. Tudod, mit? Itt hagyom az éjjeliszekrényen. Rendben? Gondolkozz rajta, és ha megtetszik az ötlet, vidd el a találmányi hivatalba. Hallgasd meg, ők mit szólnak hozzá – mondta az existen, és a zacskót a szekrényre tette. – Imádni fogják.
Daidalosz hallotta, ahogy Hermész becsukja maga mögött az ajtót. Az egészségügyi zacskót nézte, a műanyag élekkel, és a kétségei egyre töpörödtek.
Különvélemény