Az egész úgy kezdődött, hogy ő hasonlított Rá. Egyetem – öt napos örökkévalóság minden héten, távol Tőle. Éppen ezen tűnődött az előadáson, amikor észrevette őt. Furcsa, hogy eddig nem tűnt fel a hasonlóság, pedig már régóta koptathatják együtt a padokat. Talán másfelé ült eddig, azt se vette észre, hogy egyáltalán létezik.
De így igazán klassz: csak ránéz, és rögtön Ő jut az eszébe.
Igen, a hajuk egészen egyforma színű, így is, ahogy éppen rásüt a nap. Csak az ő haja hosszabb, és összekötve hordja. Mindig is utálta az ilyen befőttesgumis fiúkat, olyan igénytelenül néznek ki. De hát mit lehet tenni, ha egyszer pont ő az Ő hasonmása…
Jó, jó, persze, figyel közben. Mi az? Igen, második derivált… Inflexiós pont… Mindegy, majd este megkérdezi valakitől a kollégiumban.
Most jól látszik profilból, ahogy a füzete fölé hajol. Kicsit nagyobb az orra, mint az Övé. Az álla… igen, talán az is egy picurkát erőteljesebb vonalú.
És vastagabb a nyaka. Határozottan vastagabb. Az Övé sokkal finomabb.
No, most felállt a helyéről, elfordult. Szélesebbek a vállai, jóval szélesebbek, mint Neki. De miért áll fel? Ja, mindenki pakol? Gyorsan eltelt ez a másfél óra.
Megy a gyakorlatra. Ott nincsenek egy csoportban, de sebaj, majd visszagondol az előadásra.
Hamar elment ez a nap, még a buszos is mintha gyorsabban hajtott volna. Boldogan aludt el: most már egész héten Vele lehet, még ha nem is beszélnek egymással, csak a hétvégén.
Igyekezett úgy ülni, hogy kényelmesen rálásson, ne legyen feltűnő, ahogy bámulja. Most nincs összefogva a haja. Így egész jól áll neki. Most elővette a befőttest. Piros, biztos ez akadt a kezébe a konyhaszekrényből. Hogy lehet valaki ilyen igénytelen? Legalább választott volna egy feketét.
Milyen ronda ez a fölső rajta. Az Ő ruhái mindig stílusosak.
De a mosolya kedves. Nem annyira, mint az Övé, de azért kedves.
Ez egész jó gondolat volt. Van esze, nem hiába vették fel. Sajnos Őt egyáltalán nem érdekli ez a téma. Próbált már mesélni, mit tanult, de mindig csak elnézően mosolygott, és hangoztatta, mennyire nem ért hozzá. Kár. Szerencsére azért van más beszélnivalójuk.
Na, ma végre jobban öltözött fel. Ez a drappos-barna jól áll neki. Persze Ő nem venne fel ilyen színt, mert azért elég semmilyen, de neki egész jó. Milyen színű lehet a szeme? Túl távol van.
Hát ez nem lehet igaz! Erre a gyakorlatra együtt vannak beosztva? És itt pont körbe rakták az asztalokat. Micsoda mázli! Szemben ül. Nem, így mégse jó, könnyen észreveheti. De milyen színű lehet a szeme?
Megint hozzászólt. Ez is jó volt. Mi van, ez valami kis zseni? És milyen normálisan viselkedik. Mások ilyen jó gondolat után körbepislognak és fényképezik stikában az áhítatot. Meg az irigységet. Ő meg csak jegyzetel tovább.
Megint ki van engedve a haja. Kár, hogy zsírosodik. Már vagy három centis rész össze van tapadva. Az Ő haja sose zsíros. Meg is halna, ha így kéne valahol megjelennie. Mindig tiszta, mindig gyűretlen. Hogy hogy csinálja? Na, neki nem sikerül. Ha egymás mellé tennénk őket, hát ő Mellette kész hajléktalan.
Beázik a terem. Arrébb kellett ülnie, most csak pár széknyire van. Egész rendes az írása. Fiús, de rendezett. A befőttesgumi alapján nem is gondolta volna. Nem is kicsit nagyobb az orra. Sokkal nagyobb. De illik az arcához. Na, ez megint jó volt. És igazán kellemes a hangja. A matekeszét igazán kölcsönadhatná Neki. Mennyivel több mindenről beszélhetnének.
Most, ahogy elment mellette, érezte az illatát. Hogy is mondják ezt? Markáns. Nem öblítőillata van, mint Neki, hanem olyan… igen, olyan karakteres.
Á, szóval szürke a szeme! Azért nem lehetett messziről kivenni.
Megint ez a körbeülős terem. Hallucinál, vagy tényleg őt figyelte egész órán? Nem csak idenézett, hanem határozottan ide nézett. Lehet, hogy kiszúrta, hogy őt bámulja már mióta? Tényleg, mióta is? Régóta.
Tényleg kiszúrhatta. Nem, nem, haver, neked nem kell idenézni, te csak az Ő modellje vagy. Semmi közünk egymáshoz. Az, hogy okos vagy, kedves, és tényleg jó poénjaid vannak, nem számít. Különben is, biztos van barátnőd, nézd azt.
Lehet, hogy nincs barátnője. Határozottan keresi a tekintetét. Már alig mer ránézni, csak néha, titokban, de mintha megérezné. Idefordul és mosolyog.
Ajjajj! Csak ne lenne ilyen kedves a mosolya. Muszáj visszamosolyogni. Önkéntelenül is.
Nem, nem, nincs több odanézés. De szinte égeti a tekintete. Nem, biztos csak képzelődik. Na, jó, egy pillanatra mégis odapislant. Nem képzelődött.
Nem lehet! Nem szabad! Otthon vár Ő, ez az egész egy szörnyű tévedés! Ne nézz ide! Ne ilyen kedvesen! Menj messzebb!
De nem hallgat rá, csak jön, megáll egész közel, rámosolyog, de úgy, hogy még a gerincében is megérzi, és szürke a szeme tényleg, de milyen szép szürke, és a haja frissen mosva, kibontva, kicsit az arcába lóg, ahogy lenéz rá, és az illatát, az illatát mélyen be kell szívni, egyszerűen muszáj.
- Szia! Ideülhetek melléd? – mondja ő. Vagy Ő? Ó…!
Különvélemény